Andersen meséi

A társaság tarka és különös. Egy szegény királyfi kanászruhába öltözik, hogy próbára tegyen egy királykisasszonyt, aki többre becsüli a leleményes játékszereket egy igazi rózsánál és fülemülénél. Egy fiatal fenyőfa, amely szüntelenül idősebbnek, magasabbnak és máshol lévőnek kívánja magát, hagyja, hogy a jelen észrevétlenül elszálljon mellette. Egy gonosz tükör szilánkja fúródik a kis Kay szemébe és szívébe, a kis Gerda pedig egyedül indul csónakon a keresésére, odaadja piros cipőjét a folyónak, és egyik varázslaton a másik után alkudozza át magát. Egy tudós szeszélyből átküldi árnyékát az utca túloldalára, hogy kifürkésszen egy házat, amely lakottnak látszik, mégsem mutatkozik benne soha egyetlen lélek sem.

Andersen a mesemondó melegével és egy sokat tudó kacsintással ír, egyenesen az olvasóhoz szól, és úgy engedi lezárulni egy-egy történetét, hogy bevallja: az talán nem is igaz. A próza hirtelen felragyoghat: egy teáskanna mondat közben élő fává hajt ki, egy fellobbanó gyufa a melegség és a fény egész világává virágzik. A csintalanság alatt gyöngéd erkölcsi áramlat húzódik: hogy az őszinteség többet nyom a latban, mint a rang, hogy az emlékezés egyfajta kegyelem, és hogy a kívánságok akkor a legveszélyesebbek, amikor a kívánó nincs felkészülve rájuk.

Ezek olyan mesék, amelyek nemzedékeken át megőrizték különösségüket és jóságukat, elég kicsik ahhoz, hogy egyszerre egyet olvasson belőlük az ember a lámpafénynél, és elég mélyek ahhoz, hogy sokáig kísérjék még utána. Az egyik oldalon egy császár esztelen díszmenete, a másikon egy kislány a gyufáival a hóban, és mindenütt a csendes bizonyosság, hogy a szív lát a legigazabbul.