Pán Péter

Ami ezután jön, az a repülés. Péter megtanítja Wendynek, Johnnak és Michaelnek, hogyan emelkedjenek el a földtől, és magával viszi őket Sehol-szigetre, egy folyton változó szigetre, amely minden gyerek elméjében más és más, és amelyet megérkezéskor úgy ismernek fel, mintha hazatérnének, nem pedig először látnák. Odalent elveszett fiúk, tündérek, csak Pétert kedvelő sellők és kalózok várnak. Wendy köré kis házat építenek, a fiúk pedig könyörögnek neki, hogy legyen az anyjuk. Egy gyűszű helyettesíti a csókot, és később, gyengéden, ennél sokkal többet jelent.

Barrie egy mesélő melegségével adja elő, közel hajol, hogy bizalmasan elmondja, beismeri, meddig terjed, amit elmondhat, olykor megáll, hogy elámuljon saját teremtményén. Valahányszor egy gyerek azt mondja, „Nem hiszek a tündérekben”, meghal egy tündér – figyelmeztet Péter, és a könyv magában hordozza a játék és a valódi tét keverékét: bátorságot, hetvenkedést és egy fiút, aki elfelejti a szeretteit.

A kaland alatt valami csendesebb húzódik: a fájdalom, amit egy gyerek érez, aki nem tud, nem akar felnőni, és egy anya, aki örökre nyitva hagyja a gyerekszoba ablakát.