Artúr király és a Kerekasztal lovagjai

Egy kard várakozik a kőbe ágyazva a Szent Pál-székesegyház előtt, és ígérete világos: Aki kihúzza a kardot ebből a kőből, az Anglia törvényes királyának született. Egy fiú, akit Sir Ector titokban nevelt fel, úgy húzza ki, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Ebből a csendes csodából korona lesz, háború a lázadó királyokkal, és egy kar, amely egy holdfényes tó vizéből emelkedik ki, hogy átnyújtsa Excaliburt. Aztán jönnek a lovagok, akik megtöltik a Kerekasztalt: Pellinore, aki a maga csodaszörnyét hajszolja, a szegény Balin, akinek átkozott kardja romlást hoz, és Lancelot, akit a világ legkiválóbb lovagjának neveznek.

A szöveg megőrzi régi, ünnepélyes zenéjét, ódon és méltóságteljes, ahogy lovagi tornákon és csodákon át halad, óriások esnek el, és pompában tartott udvarok elevenednek meg. Mégis egyszerűbb bölcsesség húzódik a páncél alatt. Az érdemet és a bátor tetteket nem a szép öltözék mutatja meg — mondja Balin —, hanem a férfiasság és az igazság a szívben rejlik. A becsületet, a könyörületet és a szeretetet újra meg újra próbára teszik, és a gyöngédség sosincs messze a gyásztól.

Minden csatája ellenére ez a történet tudja, mibe kerül az ilyen dicsőség. Az eskü és a ragaszkodás által összekötött szövetség magában hordozza saját pusztulását, megjövendölten és sietség nélkül, a könyv pedig egyszerre őrzi az uralom csúcspontját és a fölébe nyúló, egyre hosszabb árnyékot. Aki eddig csak töredékekben találkozott ezekkel a nevekkel, itt egészben leli meg őket, abban az elbeszélésben, amely mindet formálta.