Elmélkedések

Innentől a könyv reggeli gyakorlattá válik, amely felkészíti arra, hogy nehéz emberekkel találkozzék, és hogy értelmével visszavezesse magát a lelki nyugalomhoz. Mérlegeli, vajon rossz-e a halál, és arra jut, hogy nem az, csupán a természet titka, akárcsak a születés. A hízelgő neveket lehántja a fényűzésekről, hogy előtűnjön alattuk a halott hal meg a szőlőlé, az elme pedig inkább egyszerű dolgoknál időzik: a sült kenyéren nyíló repedéseknél, a felhasadó érett fügén, a sötét szobába egy résen át egyenesen beeső napfényen. A szöveg rövid, végiggondolt lépésekben halad, aforisztikusan és önmagát buzdítva — egy ember, aki a saját lelkét érvekkel tereli a nyugalom felé.

Mindezt egy állandó memento mori hatja át — gyógyítók, hódítók és bölcselők névsora, akik mind ugyanahhoz a parthoz értek. Felszálltál a hajóra, hajóztál, most partot értél — hát szállj ki. A tanács mégsem soha hideg. Kitart amellett, hogy maguk a dolgok nem érintik a lelket, hogy az elme minden akadályt hasznossá tud fordítani, hogy a béke még a vadállatok által széttépett test számára is elérhető, ha a benne lakó ítélőerő szabad marad.

Ami itt vár ránk, az egy elme, amely valós időben munkálkodik: egy császár, aki olyan utasításokat vet papírra, amelyekre nyilvánvalóan magának is szüksége volt. Csaknem kétezer év múltán is ugyanaz az ajtó tárul ki előttünk, amely minden reggel a szerzője előtt is kinyílt.