Dorian Gray arcképe

Így hát Dorian kimondja kívánságát: öregedjék a kép, az ő arca pedig maradjon örökké makulátlan. A lelkét is odaadná érte. Ami ezután következik, egy olyan ember története, aki egész életét a gyönyör hajszolásával tölti, míg egy elzárt kép híven vezeti a főkönyvet mindarról, amit valaha tett.

Wilde olyan epigrammákban ír, amelyek megcsillannak, majd önmaguk ellen fordulnak, és olyan prózában, amely elidőz az ékköveken, illatszereken, a zenén és egy sárga könyv különös hatalmán. Ott van Sibyl Vane, a színésznő, aki Doriant a maga Mesebeli Hercegének nevezi; ott van Lord Henry, akinek szellemessége lassan ölő méreg; és ott van Basil, akit tönkretesz a barát, akit bálványoz. A csillogó társalgás alatt csendesebb kérdés húzódik meg arról, mit rejt el egy arc, és mit nem tud eltitkolni — ezt a kérdést teszi fel egyszerűen Basil, amikor így szól: A bűn olyasmi, ami kiírja magát az ember arcára. Nem lehet elrejteni.

Hogy vajon Dorianra is igaz-e ez, azt a kaput nyitva hagyja a könyv: egy aranyozott spanyolfal mögött rejtőző portré, és semmi mód rá, hogy megtudjuk, mit mutat most.