A kis Johannes

Egy este Johannes Prestóval együtt csónakba száll az esti tavon, és egy nagy kék szitakötő a csónak peremén egy remegő fénykörben olyan lénnyé változik, amelynek fátyolszárnyai vannak, és hajában szulákkoszorút visel. Egy szulák kelyhében születtem. Hívj Windekindnek! Így kezdődik a vándorlás erdőn és éjszakán át. Van egy állatok és tündérek rendezte ünnepség egy szentjánosbogaraktól nyüzsgő nyúlüregben. És van egy kicsi aranykulcs, amely másnap reggel is ott lapul a szorosan összezárt kezében. Aztán ott van Wistik, a legöregebb kobold, aki egy könyvecskéről mesél, amelyben az áll, miért van minden úgy, ahogy van — épp oly elérhetetlenül, mint a saját árnyékod.

Frederik van Eeden olyan mesét írt, amely lassan valami nagyobbá tárul fel. A csoda utáni vágy összeütközik az emberek világával, annak tudós okosságával, fájdalmával és búcsúival, és Johannesnek meg kell tanulnia, milyen árat kell fizetni azért, hogy megtalálja, amit keres. A nyelv lírai és álmodozó, olyan képekkel, mint felhők, amelyekből izzó barlang lesz, vagy a bíborvörös tűz széles ösvénye a tenger felett.

Ez a bíbortűz egy döntés felé vezet: a mese varázsa és az emberi világ súlya közé. A könyv az utolsó képig megőrzi gyöngédségét és komolyságát, és olyasvalamivel bocsátja el az olvasót, ami sokáig vele marad.