Robin Hood vidám kalandjai

A könyv igazi örömét a találkozások adják. Robin egy szűk hídon egy több mint két méteres óriásba botlik, és ütésről ütésre alulmarad vele szemben, harsány hahota közepette a patakba bukfencezik, majd meghívja a férfit a csapatába, és sörből rögtönzött, tréfás keresztelővel Little Johnnak nevezi el. Ott a nottinghami seriff, aki örökké fogát csikorgatja, és akit örökké kijátszanak. Ott van maga Robin is, rongyosan, félszemű koldusnak öltözve, skarlátvörösben, aki a néma tömeg előtt, épp a seriff orra előtt hasítja ketté vetélytársa nyílvesszőjét. És ott van Allan a Dale, a gyászoló dalnok, akinek balladája a lakomára hull, és elnémítja azt; meg Tuck barát a fűzfája alatt, egy húsos pástétommal a térde közt, malváziai bort kortyolgatva, kardpárbajra éhesen.

Howard Pyle régies, hömpölygő nyelven meséli mindezt, tele tréfával, álöltözettel és kürtszóval, amely a zöld rengetegből előhívja a rejtőző embereket. A hangvétel huncut és nyíltszívű; a kalandokat tábortűz fényénél tartott lakomák szövik egy hatalmas tölgy alatt, meg vakmerő szöktetések és a barátok hűsége, akik legyőzik egymást, és épp ezért szeretik is egymást.

A vidámság alatt csöndesebb szál is fut: egy erkölcsi rend, egy testvériség, egy élet, amelyet a szabad vadonban a maga feltételei szerint él az ember. A magamé leszek — mondja Robin —, és egész vidám Angliában senki nem lehet az uram. Hogy mibe kerül ez, és hová vezet, azt Sherwood őrzi mindaddig, míg egy olvasó be nem lép az ágai alá.