A mansfieldi kastély

Évek telnek el, és a nagy házat betölti a házasságról és az előnyös partikról szóló beszéd. Megérkezik a Mansfieldbe az élénk, világfias Crawford testvérpár, Henry és Mary, akiknek bája új hangot ad az ottani életnek. Amíg a komor Sir Thomas távol van, házi színielőadást rendeznek, rossz okokból hajszolnak eljegyzéseket, és a háztartás lassan a botrány felé sodródik — mindezt Fanny figyeli, aki ragaszkodik a maga ítéletéhez, jóllehet szinte senki sem kíváncsi rá. Mindenkinek meg kellene házasodnia, mihelyt előnyösen teheti — jelenti ki Mary Crawford, és Austen hagyja, hogy ez a derűs cinizmus magáért beszéljen.

Austen hűvös, ironikus türelemmel ír itt: egy kerti sétából vagy egy szalonbeli társalgásból csöndes térképet rajzol arról, ki mit akar, és kinek a kárára. Mrs. Norris hangosan fitogtatja bőkezűségét, miközben minden valódi fáradságot megspórol magának; Lady Bertram a mopszához tapadva sodródik át a napjain; Sir Thomas pedig lassan és fájdalmasan tanulja meg olvasni a tulajdon gyermekeit.

A középpontban a szoba legigénytelenebb alakja áll — szegényen, mellőzötten, rendíthetetlenül —, és a regény hosszú, ráérős kérdése az, hogy az elvek szilárdsága többet érhet-e a szellemességnél vagy a vagyonnál. Az ajtó nyitva. Fanny a lépcsőn ül, és valaki mindjárt észreveszi.