Monte Cristo grófja

Ami ezután következik, az hosszú alábukás. Egy féltékeny kolléga, egy szerelemtől elvakult vetélytárs, egy törtető ügyész, aki inkább ártatlanul temet el egy embert, semhogy a saját karrierjét kockáztassa. Mindegyikük eljátssza a maga szerepét, és Dantès eltűnik az If-vár falai közt, a szigeterőd mélyén, ahonnan élő ember még nem tért vissza. Ott, a sötétben találkozik az öreg Faria abbéval – aszott, szakállas, tudásával megdöbbentő öregemberrel –, aki a szabadságnál is veszedelmesebb dolgot kínál neki: okot, amiért érdemes vágyni rá, és egy magányos szigeten elrejtett vagyon titkát.

Aztán a regény azt teszi, amire kevés mű merészkedik: hagyja, hogy a megbántott ember visszatérjen. Mérhetetlenül meggazdagodva, felismerhetetlenül, Párizs szalonjaiban mozogva egy név alatt, amely előbb ér oda pletykaként, mint eleven valóságként, Monte Cristo grófja olyan leszámolást indít el, amelyet évek türelmével épített fel. Magam akarok a Gondviselés lenni – mondja, és a regény azon a rettenetes kérdésen fordul meg, hogy szabad-e bárkinek is annak lennie.

Fekete tengerek és fáklyafényes erődök könyve ez, jégesőként az ujjak közt lepergő aranyé, fátylas tanúké és minden szemet magukra vonzó gyémántoké, lassú, megfontolt igazságszolgáltatásé. Hosszú, igen – és olyan bőkezű, amilyen csak egy igazán teljes történet tud lenni. Árulást és türelmet ad az olvasónak, kegyetlenséget és irgalmat, és mindezt együtt tartja egészen az utolsó lapig.