Sherlock Holmes visszatér

Innen a nyomozások úgy nyílnak sorra, mint ajtók egy folyosón. Táncoló emberkéket ábrázoló krétarajzok, amelyek halálra rémítik egy norfolki úriember amerikai feleségét. Egy főnemes fia, aki eltűnt egy iskolából valahol az északi lápvidéken. Egy zsaroló pufók, mosolygós arccal és márványból faragott szívvel. Összetört Napóleon-mellszobrok sora, amely egy ellopott gyöngyhöz vezet. Mindegyik valami apró, észrevétlen dolgon fordul meg: a borospohár alján maradt üledéken, két betűn egy ceruzacsonkon. Holmes hol hidegen, hol színpadiasan csalja elő a rendkívülit a hétköznapiból, miközben Lestrade és lelkes fiatal kollégája, Hopkins végignézi, hogyan hullanak szét a bizonyosságaik.

A történetek észt próbálók, de a rejtvények ritkán maradnak puszta rejtvények. Watson bevallja, hogy ujjongott és diadalmaskodott a veszélyben, s jobban élvezte a törvényszegő, mint a törvény őrének szerepét, és nemegyszer kiderül, hogy a törvény túlságosan tompa eszköz ahhoz, amit ezek az ügyek valójában megkövetelnek. Holmes tiszta, fehér terítőt terít az asztalra, mielőtt előadná a mutatványát, ám az irgalmat és az igazságot maga is a saját kezével méri egymáshoz.

Íme, Conan Doyle a maga legmagabiztosabb formájában: rejtvények, amelyek megállják a helyüket, egy detektív, akit a hiúsága és a hűsége egyaránt emberivé tesz, és London gázlámpafényben és ködben megrajzolva. A folyosó tovább fut, és még mindig vannak rajta kinyitásra váró ajtók.