A titkos kert

Van itt egy kert, amely tíz éve zárva áll: ajtaja rejtve, kulcsa elásva azóta, hogy a ház úrnője meghalt. Mary hall róla, csodálkozik rajta, és nem hagyja nyugodni. Egy vörösbegy, amint téli dalra fakad, egy széllökés, amely megemeli a borostyánt, a saját remegő keze a kulcslyuknál — a könyv nem siet, csak lassan vezeti el őt addig a pillanatig, amikor végre ott áll a titkos kertben.

Ami itt kihajt, az több puszta rózsánál. Mary megismeri Marthát, a szókimondó, jó szívű szobalányt, és Dickont, a lápvidéki fiút, aki fából faragott sípjával mókusokat és nyulakat csalogat maga mellé. Ott van a mogorva öreg Ben Weatherstaff is, aki kereken megmondja neki, hogy ők ketten egy húron pendülnek, egyformán savanyúak. Egy éjszakai sírás mélyebbre vezeti a házba, egy titok nyomára, amelyet az régóta rejteget. Ne a halálról beszéljünk — mondja valaki. Beszéljünk inkább az életről.

Burnett melegséggel és lírai türelemmel ír, hagyja, hogy a bánat oldalról szivárogjon elő, az öröm pedig lépésről lépésre érkezzen: egy megcsókolt krókusz, egy savanyú arc, amely szinte széppé szelídül. Ez a könyv arról szól, hogy az elhanyagolt dolgok újra életre kelnek: egy kert, egy ház, egy maroknyi gyerek, akiknek sosem adtak igazán esélyt. Az ajtó résnyire nyitva áll, a borostyán megrezdül. Csak annyit kér, hogy kövessük befelé.