A világítótorony

Mrs. Ramsay a mozdulatlan középpont. Szépséggel, gondoskodással és rítusokkal fogja össze a házat, s a Bœuf en Daube mellett a szétszórt vacsoraasztalt egyetlen meleg, gyertyafényes egésszé formálja. Körülötte mozog nyers modorú, ragyogó elméjű férje, aki örökké a saját középszerűségétől retteg, s magában a gondolkodás ábécéjén menetel egy Q betű felé, amelyen nem tud túljutni. A peremhez közelebb ott a becsvágyó Tansley, aki egyszerre veti meg és imádja őt, meg a fiatal Paul és Minta, akiket egy olyan házasság felé terelnek, amelyet valójában egyikük sem választott. Aztán maga az idő veszi át a könyvet: évszakok áramlanak át az üres szobákon, és egy egész évtized fordul, mire végre sor kerül a régóta halogatott utazásra.

Woolf a hétköznapi emberek belső időjárását írja meg — azt, ahogy egy világítótorony fénypászmája végigsimíthat az elmén, és felszabadítja a felidézett boldogság áradatát; azt, ahogy a gyász és a komédia megfér egymás mellett, mint amikor egy nő zavart dicsérete egy férfi csizmájáról egyenesen áttöri az illető színpadias gyászát. Érzékenyen arra, hogyan lehet egyetlen estét rávenni, hogy megálljon, a szöveg megragadja, ahogyan egy pillanat már a megtörténtekor a múltba csúszik.

Ami itt megmarad, az a vágyó nyújtózás — a világítótorony felé, egymás felé, valamiféle megtartó forma felé. Ez a nyújtózás nyitva marad: út befelé bárkinek, aki eljön megnézni, mit talál meg a fény.