Walden

Az évszakokon és a fennmaradás hétköznapi teendőin át a könyv fél centig lebontva számba veszi egy ház árát, két és fél holdnyi babföldet kapál, és megméri magának a tónak a mélységét is. A gyakorlatias számvetés mellett hosszú, türelmes elmélkedés fut a magányról, az olvasásról, arról a csendes kétségbeesésről, amelyet Thoreau a körülötte élők életében lát. Tud fanyar lenni – egy rozzant viskó megvásárlása a szegénység és a tulajdon apró komédiájává válik –, majd egy lappal odébb gyöngéd is, mint amikor egy szelíd eső feloldja a magányát, és minden fenyőtű társsá szegődik mellé.

Emberek is felbukkannak itt, egy-egy pillanatra megvillanva, emlékként megőrizve. Egy derűs, tanulatlan favágó, akinek elégedettségét Thoreau minden művelt látogatónál többre tartja. John Field, egy ír napszámos, aki a maga kemény robotjának foglya, s aki csak bámulni tud a szabadság számvetésén, amelyet egy csepegő kunyhóban kínálnak fel neki. És ott a búvármadár a tavon, amely kacag, alámerül, majd újra felbukkan, s tovább csalogatja a férfit a csónakjában.

A próza lírai és sietség nélküli, könnyedén siklik a vasúti töltésen leolvadó homok közeli pillantásától egészen az egész élő világ elrendezéséről szóló állításig. Némely sora rég túlélte a maga tavát: a más dobos, a föld szeme. Ami összetartja az egészet, az egy egyszerű meggyőződés, amelyet évszakról évszakra beigazol: hogy létezik szilárd igazság, és megjutalmaz mindenkit, aki hajlandó egészen a mélyére hatolni, hogy megtalálja.