Az utolsó meghajlás

Watson meséli el mindezt, hűségesen és tiszta tekintettel, míg Holmes apró tényekből következtet a nagy igazságokra: egy elgépelt szó, egy sárfolt, a vasút valamely jelentéktelen részletéhez való ragaszkodás, amely fölött mindenki más átsiklott. A rejtélyek egy konyhaszekrényen álló, bőrszerű bálványfigurától lopott tengeralattjáró-tervekig ívelnek, amelyeket egy halott hivatalnok zsebében rejtettek el, s tovább, Cornwall fekete szikláiig, ahol egy kém veszejti el magát a háború küszöbén. Mellettük ott a jól ismert társaság: a menyétfürgeségű Lestrade, meg a testes és mindentudó Mycroft, aki beéri szerény fizetésével, és a világ minden kincséért sem változtatna magán semmit.

A borzalom mindvégig a hétköznapok közelében marad. Holmes akár a saját halálos ágyát is megjátssza, hogy vallomásra bírjon egy méregkeverőt, vagy épp szabadon enged egy bűnöst, ha a hivatalos törvény bizonyítékai sértik igazságérzetét. Én sohasem szerettem, Watson – vallja be az egyik esetben –, de ha szerettem volna, és ha az általam szeretett nőt ilyen vég éri, talán magam is úgy jártam volna el, mint a mi törvényen kívüli oroszlánvadászunk.

Íme, a detektív képességei teljében, a záró lapokon pedig egy megváltozott világ küszöbén. Nyolc ajtó, mindegyik egy-egy kis rejtvényre nyílik, s mindegyik csak arra vár, hogy belépjen valaki, aki szereti figyelni, ahogy egy elme dolgozik.