Dr. Moreau szigete

H. G. Wells türelmesen, apró darabokból építi fel a rettegést — egy szolga haja alól kivillanó hegyes, szőrös fül, három tömzsi alak, amint egy dzsungeltisztáson kántálva ringatóznak, egy ajtó, amely vérre, karbolsavra és egy iszonyatos, vörösre mázolt arcra tárul fel. Hogy mit művel Moreau a szigetén élő állatokkal, és miért nem tartható az a határ, amelyet az állat és az ember közé húzott, Prendick lassú, iszonyodó ráébredésén keresztül tárul fel.

Körülötte az Állatemberek elszavalják kántált Törvényüket, hogy elzárkózzanak a saját természetüktől: Nem járni négykézláb; ez a Törvény. Nem vagyunk-e Emberek? Ez a könyv a fájdalomról, a hatalomról és arról a vékony hártyáról szól, amely az embert az állattól elválasztja — és egy emberről, aki végignézi, ahogy elszakad.

A keret hűvösen dokumentarista: egy unokaöcs olyan iratokat ad közre, amelyeket nem tud hitelesíteni, és ez a klinikai nyugalom csak még keményebbé teszi az alatta megbúvó borzalmat. A part ott van, bárki elé, aki hajlandó rálépni.