Anne otthonra talál

Anne Shirley menet közben nevet ad mindennek, ami körülveszi. Egy almavirágos útból Gyönyörűség Fehér Útja lesz, egy jelentéktelen tavacskából a Csillogó Vizek Tava. Amikor a kocsi hófehér szirmok baldachinja alatt kanyarodik be, még az ő szűnni nem akaró fecsegése is elhal egy szépség láttán, amelyet úgy nevez: az első dolog, amin a képzelet sem tudna javítani. Ez a rácsodálkozó képesség hajtja az egész könyvet, és lassan mindenkire kifejti varázsát — az éles nyelvű szomszédasszonyra, Rachel Lynde asszonyra, a fekete hajú kebelbarátnőre, Diana Barryre, és egy ugrató iskolatársra, aki azt a hibát követi el, hogy Sárgarépának nevezi.

Lucy Maud Montgomery dúsan, kényelmes tempóban rajzolja meg Avonleát: bazsarózsával és nárcisszal zsúfolt kerteket, egy meszelt falú keleti manzárdszobát, egy barna ruhát a felpuffasztott ujjakkal, amiről egy kislány álmodik. A vidámság alatt ott húzódik valami gyöngéd is. Marilla ritka, berozsdásodott mosolyai jóval előbb elárulják, semmint be tudná vallani, mit is jelent számára a gyermek, Matthew szótlan ragaszkodása pedig apró gesztusokon keresztül szólal meg, amelyeket sohasem magyaráz.

De hát ezerszer szebb Anne-nek lenni a Zöldmanzárdos-házból, mint egy akárhonnan való Anne-nek, nem igaz? — kérdezi, és ebben a kérdésben ott lakik minden lényeg. Ez a történet arról szól, hogyan válik otthonná egy hétköznapi hely, ha valaki eléggé szereti ahhoz, hogy minden zugának nevet adjon. Az ajtó tárva-nyitva áll.