Henry David Thoreau esszéi

Az itt munkálkodó elme egyszerre nyughatatlan és ráérős. Egy hétköznapi téli zúzmara egész kristályos növénytanná válik, filozófiává, amely úgy sarjad ki, hogy a küszöböt sem kell átlépni hozzá. Egy csónak siklik az éjszakában, orrán tűzzel, amely bevilágítja a folyó fenekét, és feltárja a mindenféle testtartásban alvó halakat. Maine-ben egy kenu hátrál az égerfák közt, két jávorszarvas pedig úgy bámul kifelé, mint két hatalmas, riadt nyúl. Thoreau az angol költészet emberséges atyjaként olvassa Chaucert, Osszián zord verseit Homérosz mellé állítja, és nyomon követi az almafát évszázadokon át egészen egyetlen vad példányig, amely észrevétlenül tenyészik egy szirtfalon, s történetét talán csak egy cinege ismeri.

Aztán a hangnem élesebbé válik. A fejadót megtagadva Thoreau egy éjszakát tölt a börtönben, és rájön, hogy a kőfalak összetévesztették a testét az egész emberrel — gondolatai átjutnak rajtuk, ő pedig végül szánni kezdi az intézményt, ahelyett hogy félne tőle. Van itt méltatlankodás is, a rabszolgaság és egy igazságtalan háború ellen, és mellette fanyar humor. A legjobb kormányzat az, amelyik a legkevesebbet kormányoz, írja; másutt pedig: Ne a Timest olvasd. Az Örökkévalóságokat olvasd.

Az illat olyasmit is képes bizonyítani, amire a szónoklat képtelen. Egyetlen fehér tavirózsa, amint tisztán emelkedik ki az iszapból, elég lehet ahhoz, hogy visszaadjon egy törékeny reményt. Amit a gyűjtemény az olvasótól kér, és amit meg is hálál, az a figyelem: ezek a lapok arra pazarolják magukat, hogy egyszerre egyetlen megfigyelt dolgon át bizonyítsák, hogy a vadságban rejlik a világ megőrzése.