Az időgép

A rákövetkező csütörtökre ugyanaz a házigazda mocskosan, sántikálva, elgyötörten érkezik meg, és belefog a nyolc nap történetébe, amelyet a 802 701. évben töltött. Elmeséli, ahogyan lezuhan egy esőverte pázsitra, egy viharvert Fehér Szfinx alatt, melynek vak szeme a jégeső fátylán át mosolyog. Elmesél egy romba dőlt palotákkal teli világot, egy szelíd, apró termetű népet lila tunikában — és odalent, a sötétben, valami sápadtat, ami egy kút felé menekül, majd lemászik a föld mélyébe. A java hazugságnak fog hangzani, figyelmezteti hallgatóit. Ám legyen! Attól még igaz — minden szava, az utolsóig.

Wells olyan jövőbe küldi utazóját, amely rendre ellenáll a várt formának. A törékeny, gyermeteg Eloik és az éjszakában élő Morlockok egyetlen kimerült fa két ága, és a magyarázatukra épített elméletek folyton átalakulnak, ahogy a gyengédség — egy Weena nevű lány, akit a saját népe szeme láttára ment ki a folyóból — minden hűvös következtetést bonyolultabbá tesz. A csodának itt sötét alattörése van.

A kaland alatt hosszan húzódik a kérdés: hová vezet végül a kényelem és a küzdelem. Ez a könyv a mérhetetlen időről szól, és az apró dolgokról, amelyek túlélik: acélosan csillogó folyó bíbor ég alatt, egy gyufaláng fellobbanása egy barlangban, egy viharvert márványarc, amely a jégesőn át mosolyog. Annak a hosszú laboratóriumi folyosónak a végén nyitva áll az ajtó. Lépj át rajta, és nézd meg, milyen messzire vezet.