Világok harca

A gödörnél tömeg gyűlik össze, emberekre várva. Ehelyett egy szürkés, csillogó tömeg emelkedik ki sötét szemekkel és tekergőző csápokkal, a látvány pedig szétszórja őket. Aztán következik a hősugár, és a fehér zászlós, békés küldöttség egyetlen szempillantás alatt lángba borul. Innen az elbeszélő égő pusztaságon át menekül, egy romos házban rejtőzik el egy lelkésszel, akinek a hite épp darabjaira hullik, és útjába kerül egy nagyszabású terveket forraló tüzérrel is. Londonban eközben a testvérét magával sodorja a hatalmas, pánikba fúló menekülőáradat, amely kiüríti a várost.

Wells különös, kettős látással írja meg az apokalipszist: egyszerre a marsi anatómiát számba vevő természettudós hűvös tekintetével és annak az embernek a reszkető pillantásával, aki – saját szavaival – állattá lett az állatok között, a marsiak sarka alatt. Megfeketedett utak hevernek szétszórtan, akár Pompeji romjai; a skarlátvörös gaz úgy sarjad az utak mentén, mint óriási vércseppek; a páncélos Thunder Child lángolva ront neki a gépeknek, miközben a menekültek a tengerről nézik.

Ami megmarad, az nem a gépezet, hanem a mögötte megbúvó kérdések – hogy milyen az emberiség, amikor a megszokott rendjétől megfosztják, és mennyit is birtokolt valaha igazán a világból. Kozmikus tágassága ellenére a történet egyre csak szűkül, míg végül minden, ami feltört és összetört, valami kicsi, emberi és gyöngéd dologban talál nyugalmat.