Emberrablók

A Covenant nevű brigg fedélzetére csalják, leütik, és elhurcolják, hogy a tengeren túl eladják. David egy viharos, durva emberekkel teli világba ébred: itt van a hűvös Hoseason kapitány, a zöld szemű másodtiszt, aki csak részegen kedves, és a megkínzott hajósinas, Ransome. Aztán a ködben elgázolnak egy kis csónakot, és egyetlen túlélője a fedélzetre kerül: egy büszke jakobita számkivetett, név szerint Alan Breck Stewart, aki száműzött vezérének visz pénzt, és ellenségeskedéseit éppoly nyíltan viseli, mint a kardját. Ettől a találkozástól kezdve a kettejük sorsa összefonódik: háttal egymásnak egy füsttel teli hajókabinban, majd gyalogszerrel a Felföldön át, fejükre kitűzött vérdíjjal.

Stevenson mindezt komoly hangon, David saját szavaival meséli el: egy fiúról, aki a hűség árát tanulja meg felperzselt, fekete lápokon, csontvázként meredező, kiszáradt fenyők között, a sziklafalba kapaszkodó rejtekhelyeken, akár egy darázsfészekben. De leginkább az út vonzása és annak kérdése jár át mindent: kiben lehet megbízni útközben. Alan mondja ki a leghívebben: Félni valamitől, és mégis megtenni — ez teszi a legkülönb emberré az embert.

Ez a történet éppúgy barátságról szól, mint kalandról — két valószínűtlen társ, az egyik ravasz és vakmerő, a másik makacs és elveihez hű, akiket a politika és a természet szakadéka fölött köt össze a sors. Hogy David mi felé tart, és hogy egy ilyen barátság végül mit kíván mindkét férfitól — az az itt tárva hagyott ajtó.