Copperfield Dávid

Ez a fiú hol otthonos, hol kegyetlen gyermekkoron megy keresztül. Ott van Peggotty a gyertyafénynél a varrásába merülve, meg a yarmouthi bárkaház a maga holland órájával és festett teástálcájával. De ott van a mostohaapa, Mr. Murdstone hideg szilárdsága is, egy raktár tele mosandó és címkézendő üvegekkel, meg egy hosszú, viszontagságos gyaloglás Londonból Dover felé, amikor már semmi eladnivalója sem maradt. Útközben David köré gyűlnek azok, akik majd formálják őt. Némelyiküket túl könnyen megszereti, mint a bájos Steerforthot vagy a hűséges halászt, Mr. Peggottyt. Mások iránt önkéntelenül is bizalmatlan, mint a nyirkos, bámész írnok, Uriah Heep iránt, aki szüntelenül a saját alázatosságát hangoztatja. És vannak, akik – mint az örökké reménykedő és örökké eladósodott Mr. Micawber – minden kategóriának ellenállnak.

Dickens úgy ír karikatúrát, hogy az valahogy elmélyül, és igazsággá válik. Micawber boldogság- és nyomorúságszámtana mulatságos – egészen addig, amíg nem az. A gyermeki tekintet egyszerre látja meg a nevetségeset és a csendesen kegyetlent, mint amikor egy iskolaudvari tábla, amely egy harapós teremtményre figyelmeztet, végül magára Davidre vonatkozik. Miss Betsey heves különcsége minduntalan félbeszakítja a saját gyöngédségét egy-egy elharsogott Janet! Szamarak! kiáltással.

Ez egy árva története, aki utat keres magának ahhoz a férfihoz, akivé válnia rendeltetett – rossz helyre pazarolt bizalmon, balga rajongáson és olyan szereteten át, amelynek felismeréséhez egy egész élet kell. Ha megengedi, néném, én az ön unokaöccse vagyok, nyögi ki a rongyos fiú a doveri ajtóban, és minden, ami ezután jön, ebből a remegő mondatból nő ki. Terjedelmes könyv ez, de megérdemli a terjedelmét, mert egy egész emberi világot rejt magában – olyanokét, akikről úgy érezzük, tovább élnek, amikor az olvasásnak vége.